NEM ARANYOS ÜGY
Aranyláz és közérdek
Péter László utolsó frissítés: 10:28 GMT +2, 2013. szeptember 9.Az állam mozgástere szűkülőben van; többnyire a külső hatásokhoz kénytelen alkalmazkodni, aminek ára van: sokszor az állampolgári jogok kárán vagy egyenesen ellenében kénytelen cselekedni.
Colin Crouch sokat vitatott és kritizált felvetésében, pontosabban a Post Democracy (2004, Polity Press) című könyvében azt állítja, hogy a jelenlegi globalizáció kontextusában a nyugati típusú társadalmak politikai berendezkedése néhány lényeges minőségi módosuláson esett át. Nagyvonalakban azt állítja, hogy a klasszikus modern demokrácia, ami az állampolgárok aktív részvételén, a közéleti kérdések és a napirend többségi meghatározásán és az állam társadalmi kontrollján alapult, az látványos hanyatlásnak indult. A formális intézményrendszer léte és működése ellenére Crouch úgy véli, hogy a nagy horderejű döntéseket olyan instanciák hozzák meg, amelyek felett a társadalmi tagjai nem, vagy alig gyakorolnak bármiféle kontrollt: a multinacionális nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek állam felett gyakorolt növekvő befolyása teremti meg a posztdemokratikus állapotot. Az állam meg kénytelen lavírozni a külső (nemzetközi és globális gazdasági) lehetőségek és a belső jogos (társadalmi) elvárások és kérések között; ez pedig meglehetősen nehézkes, sokszor egyenesen lehetetlen. Magyarán, az állam mozgástere szűkülőben van; többnyire a külső hatásokhoz kénytelen alkalmazkodni (a hitelekért, direkt beruházásokért, a globális tőkéért, a multik által jelentett munkahelyekért való versenyben), aminek ára van: sokszor az állampolgári jogok kárán vagy egyenesen ellenében kénytelen cselekedni.
Aztán, Crouch álláspontja szerint lényeges az egyének reakciója is: az, hogy az állampolgárok többségére egyre inkább a passzív konzumerizmus (consumership) jellemző, az aktív állampolgársági attitűd (citizenship) ellenében; a politikai kérdések iránti érdeklődés lecsökkent; a többség – kiváltképpen a fiatalabb generáció – alig figyel a közéleti kérdésekre, inkább a gazdasági értelemben vett egyéni boldogulásra fókuszál; amíg lehet. Továbbá, állítja Crouch, a média koncentrálódó tulajdonosi körének gazdasági érdekei alakítják nem csupán a szűk értelemben vett műsorpolitikát, hanem a politikai napirendet is: konstruktív közviták alig vannak, bizonyos kérdéseket a nyilvánosságban a korporációs tulajdonosi körrel való szoros összefonódások miatt a mainstream médiafórumok napirendre sem tűznek, aminek folytán a kormányzat a fontos kérdésekben közvita nélkül határoz. Érdekes felvetése a brit szerzőnknek, hogy a klasszikus nemzetállami feltételek megváltozásával az gyakorlatilag cégként működik, szoros szimbiózisban a korporációkkal, de eltávolodva a kisemberektől. Ez pedig az állampolgárság értékének a csökkenésével is jár (a kettős állampolgárság megszerzésének gyakorlata is ennek következménye; a határok bármelyik oldalán rendszerint ugyanazok a feltételek...).
A politikai pártok a PR és különféle „spin doctorok” (kommunikációs és imázs-tanácsadók) befolyása alá kerültek, ami a valós viták elkerülését, a látványelemek központba helyezését és a lényeges kérdések elkerülését eredményezi, ami ismételten a gazdasági szuperelit érdekeit és nem a közérdeket szolgálja. Magyarán, a látszatdemokráciának is nevezett helyzetben a köz- és korporációs érdek közötti egyensúly felbomlott, az állam az utóbbit szolgálja ki/kénytelen kiszolgálni. Nem azért, mert eredendően gonosz, vagy netán pancser lenne, hanem azért, mert ellenkező esetben a globális tőkepiacon a beruházható tőke máshová vándorol, ott teremt (rövid ideig) munkahelyeket, ott fizet (egyre alacsonyabb) adót (lásd például a Nokia esetét a Bochum-Kolozsvár tengelyen). Ebben a feltételrendszerben a média, mint a tömegkultúra előállítójának forrása kapitális szerepet játszik: hatására „szűkült” be (pontosabban fokozódott a szűkülése) a kritikai nyilvánosságnak, konstruktív vitának.
Verespatak esete jó szemléltető példa (didaktikusan szólva). A mindenkori kormányok feletti nyomás nagy, az azonnali és biztos munkahelyteremtés mézes-mázas paradicsomi ígéretével nehéz szembemenni, különösképpen gazdasági válság idején, egy később „bizonytalan” ökológiai probléma okán. Ami nem csupán rémálom, hanem nagyon is valószínű! És aminek – mint negatív externáliának – jövőbeni költsége a társadalom egészére hárul, tehát mindenkinek az adólejébe; a munkahelyekből csak kevesen, azok is csak rövid ideig profitálnak.
„Érdekes” (vagy logikus?), hogy a központi média alig figyel a tiltakozásokra, sőt, egyre szaporodnak a bányanyitás áldásait méltató szpotok – anyagi érdekei vannak, hogy elhallgassa, minimalizálja, vagy hiteltelenítse, kifigurázza a tüntetéseket. Ellenkező esetben zsíros reklámbevételektől esik el; érdekes fejlemény ebben a Collin által vázolt szép, új világban, hogy itt már nem az állam érdekei érvényesülnek a mainstream médiában, hanem a nagyvállalati szándékok.
Elgondolkodtató tehát, hogy ebben a posztdemokratikus kontextusban, lesz-e, és ha igen, milyen eredménye a kitermelésellenes tiltakozásoknak. Sőt, milyen eredménye kellene legyen egyáltalán? Kinek? Az számomra nem kérdés, hogy kell-e tiltakozni egy gyengébb fokozatú „biztonságot garantáló” terv ellen. Természetesen kell, hiszen minimális követelmény kellene legyen, hogy nem a mostani, hanem a tíz év múlva is korszerűnek számító környezetvédelmi standardokkal konform módon végezzék az esetleges bányászást. Mint kiderült, erről sajnos szó sincsen... Marad az utcai tiltakozás, a többire egyszerűen nem figyelnek oda.
Mit kellene tennie a tüntetőknek? Tovább tematizálni, napirenden tartani a kérdéskört, főleg a hasonló jövőbeni projektek miatt. Hiszen Verespatak precedens lehet, könnyen azzá válhat. Mert szerintem nem lehet a bányanyitás aktusát megakadályozni, bár azt kellene. Azt lassítani, elodázni lehet. Mit kellene tenni, mindenkinek? Tudatosítani, hogy a környezet – bárhol és bármilyen környezet – önmagában sokkal nagyobb érték, mint teszem azt az arany és a többi nemesfém. Ugyanis az a társadalomnak teret adó élettér! A tüntetőknek ezt kell mindenekelőtt tudatosítani a társadalom egészével, folyamatosan napirenden tartani, hogy a környezeti kérdés az egyben túlélési kérdés! Hogy a környezet nem a „miénk”, hanem az összes utánunk következő generációé. Ez az mi dolgunk, most éppen arannyal kapcsolatos, de nem éppen aranyos ügy kapcsán. Nyomást kell gyakorolni a politikusokra: valamilyen középutat találni, ezerszázalékos garanciákat kikényszeríteni, megértetni, hogy a mindenkori kormányzatnak olykor a társadalom – a köz – hosszútávú és legitim érdekeit is kellene védni!
Ha mégis kitermelést, de akkor a társadalom többségének feltételei szerint!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!