FOCIOLÓGIA
Hatalomváltás: a smekkerség vége vagy business as usual?
Péter László utolsó frissítés: 15:07 GMT +2, 2014. március 7.A „futball-statisztikusok” garantáltan emlékezni fognak 2014 március első napjaira. Kikelet havának negyedikén letöltendő börtönbüntetésre ítélték a hazai labdarúgás nyolc nehézfiúját.
büntetés vagy „csak” üzenet?
Másnap a „történelmi események” folytatódtak: böjtmás hónapjának rendjéhez méltóan a román futballszövetségénél (FRF) is korábban elképzelhetetlen eseményeknek lehettünk tanúi. A Keresztapa helyét a nagy összevisszaság közepette egy korábban teljesen ismeretlen outsider vette át, a „rendszer” biztosra befutó jelöltjének híján: a nemzetközileg elismert futballista és FRF elnöki poszt várományosa kénytelen volt az éjszakát új (kényszer)lakhelyén tölteni, de legalább igazoltan hiányzott.
Ezzel véget ért Mircea Sandu huszonnégy éves regnálása, amit látványos sikereket és nem kevésbé látványos kudarcok ideje volt. A nyolc „om de fotbal” egyelőre a hűvösön, Sandu és Mitica nyugdíjban... Mit jelenthet mindez? A továbbiakban néhány erősen szubjektív gondolatot fejtünk ki. Alapállásunk szerint a futball és a politikum szoros kapcsolatban áll (mindenhol a világon); de nem mindegy, hogy melyik fél diktálja a feltételeket. Maszek véleményünk szerint ez a viszony nemrégiben megváltozott, aminek egyértelmű jeleit most a napokban láttuk.
Tény, hogy egy új korszak kezdődik.
Pár hónap alatt egy teljes elitcserére került sor; a LPF novemberben váltott, a FRF élére választott technokrata, dinamikus fiatalember került, akinek programja és stábja kimozdíthatja a szövetség becsontosodott – és minden bizonnyal velejéig korrupt – rendszerét a holtpontról. A rendi elvek szerint működő szövetségre ráfér egy kis üzemgazdasági-racionális átszervezés, átmárkázás és a szervezeti piacon való átpozicionálás, mert az szemmel láthatóan uram-bátyám logikában működött, csak a benne lévőknek hozott hasznot. A válogatott rendre távol maradt a világversenyektől, a tőkeerős nemzetközi szponzorok eddig elkerülték a játékot, a futballvilág fokozatosan elmerült az aprofesszionális, nepotista és átláthatatlan mocsárban. De – egészen a közelmúltig – a politika protektorátusát élvezte.
Pillanatnyilag megvan az esély a jó irányban történő váltásra. Giovanni Becali és társainak futballtérképről való tömeges letűnése olyan strukturális űrt teremtett, amit már nem lehet a „régi rend” maradék képviselőivel csak úgy, az eddig megszokott módon betölteni. Az ítélet szimbolikus értékű a futballmező mindenik szereplője számára, intő jel, hogy a nyers smekker modus operandi már túl kockázatos, veszélyes. Immár nem a politikum (és az igazságszolgáltatás) alkalmazkodik a futball diktálta szabályokhoz, hanem a jelek szerint a futballmező kénytelen lesz elfogadni a nagyobb társadalmi kontrollt. Ne feledjük G. Copos csak a Rapid révén tehetett szert akkora ismertségre és befolyásra, ami lehetővé tette a miniszterelnök-helyettesi pozíciót – akárcsak G. Becali esetében a szenátorságot, vagy az olyan gyanús figurák esküvős sztárságát, mint C. Borcea. A politikum-futball közötti megváltozott viszony jele a negyedikei ítélet (pont egy nappal a választások előtt?) és az is hogy M. Sandu nem jelöltette magát újabb FRF elnöki tisztségért, de ebbe a sorba Mitica de la Liga látványos novemberi bukását is besorolhatjuk.
Korábban a politikum a futball jelentette népszerűségből profitált,
így szemet hunyt a nyilvánvaló törvénysértések, különféle blattok, megegyezések, átigazolási rendellenességek, bundameccsek és adócsalások felett. Amíg a labdarúgás nemzetközi sikerei adottak voltak, a futball képes volt autonóm módon, a maga rendi jellegű szabályai szerint működni. Mivel nem szorult az állami finanszírozásra, a foci–politikum közötti hallgatólagos, soha ki nem mondott és senki által el nem ismert, de mindég bevált egyezség jól működött. Ennek a deal-nek volt a garanciája M. Sandu. A politikusok népszerűségre tettek szert, kampányidőszakban pedig élvezték a „patronok” bőkezű adományait.
A válság azonban nagymértékben gyengítette a futball nehéz fiainak társadalmi befolyását: a klubokat egyre nehezebb volt finanszírozni, a városi és megyei tanácsok finanszírozó szerepe felértékelődött. A kisebb klubok manapság állami pénzen élnek. Ezzel a futball fokozatosan elvesztette politikai szerepét: népszerűség-szolgáltató funkciója meggyengült, mert az emberek jó része a korrupció melegágyának tartja, tehát nem nagyon éri meg pillanatnyilag egy aspiráns politikusnak túl szorosan a focival társulni. Aztán, egyre inkább viszi az állam pénzét, a kampánykasszába meg nemigen tudnak tenni a patronok. Tehát, csak két dolog marad. Megmutatni, ki az úr a háznál, és új szabályok szerint átszervezni a futballmező működését, amihez új szereplők kellenek. New deal, new faces.
Ja, és még egy: jönnek a választások, a kampány meg pénzbe kerül...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!