MI FÉR BELE A TÁSKÁBA?
A vuittonizmus mint új politikai irányzat
Péter László utolsó frissítés: 16:38 GMT +2, 2010. szeptember 20.A becalizmus és becalizálódás után újabb fura -izmus van terjedőben a politikai porondon: a vuittonizmus. A kérdés érdekesebb és sajnos súlyosabb is, mint első látásra tűnik.
Szimptomatikus jele a politikai osztály és a társadalom többsége közötti törésnek, hiszen lényege a kirívó különbségek folyamatos kimutatása, osztentatív demonstrálása és túlhangsúlyozása. A politikai elitek habitusának és társadalmi felelősségének degradálódását jelzi – többek között. A vuittonizmus egy erősödő és mediatizált tendencia, ami mindenképpen diszfunkcionális (káros), különösképpen a jelenlegi válságos helyzetben.
Ha előzetesen meg akarnánk határozni, akkor azt mondhatnánk, hogy a vuittonizmus egy tartalmatlan, a külsőségek révén kommunikáló politikai viselkedés, ami leginkább a médián keresztül nyilvánul meg.
Mindennek a tágabb kontextusa három tényezős:
a politikával összefonódott újgazdagok identitáskeresése, a médiában megnyilvánuló imázsokra épülő politikai kurzus, párhuzamosan az okoskodó közönségek elhalkulása. Mire is gondolunk?
Egyfelől, a helykeresés és identitásépítés problémás jellege. A rendszerváltás után a meggazdagodottak egy számottevő része máig nem talált magára, nem volt képes egy koherens identitást kialakítania magáról. A jelenség annyiban tér el a kapitalizmust rég művelő társadalmakban tetten érhető helyzettől – ahol szintén probléma a régi és újgazdag csoportok közötti viszony, az old money and new money közötti státusbeli különbség –, hogy a térségben nem létezett egy működőképes viselkedési minta, amit az újgazdagok deficitesen szocializált része egyszerűen lemásolhatott volna.
Így aztán sokféle „helyi” és „eredeti” minta feltalálásának lehettünk tanúi az elmúlt két évtizedben. Ezek közül az egyik a már említett becalizmusban nyilvánult meg, a (kevesekre jellemző) nyugati típusú klasszikusnak mondható felsőosztálybeli habitus mellett (diszkréció, visszafogottság, mecenatúra, kiegyensúlyozottság, társadalmilag helyes nyelvhasználat). A vuittonizmus tehát a harmadik kiemelkedő minta (a sok más, előbbiek kombinációból felépülő, valamint a klasszikus mellett). Érdekes módon éppen a válság miatt lett erősen szembetűnő...
Másfelől, a politika az imázsok korában.
A globális média világában a politikai kommunikáció nem szubsztantív és imázscentrikus. Magyarán, nem az üzenet tartalma a fontos, hanem a forma, a csomagolás, az üzenetet megfogalmazó gondosan kialakított imázsa, amivel érzelmi-affektív hatást kelt – nem pedig kognitívat. Ennek következtében egyre kisebb mértékben számít a szubsztancia, és egyre nagyobb mértékben a kialakított kép.
Végül pedig az okoskodó közönség zsugorodása. Ez képezi a vuittonizms fontos feltételét. Arra az állapotra vonatkozik, amelyben a médiaintézmények címzettjei, a nagyközönség tagjai (akik a médiaüzenetet „veszik”) egyre kevésbé érdeklődnek a közélet történései iránt: nem kritikusak a hatalommal szemben, inkább szórakozni akarnak, a formára sokkal érzékenyebbek, mint a tartalomra. Az infotainment (amikor a hírek célja a szórakoztatás és nem a tájékoztatás) és a mozaikkultúra körülményei között a politika szubsztantív (tartalmi) elemei háttérbe szorulnak, a látvány és a forma veszi át helyüket.
De mi is a vuittonizmus?
A döntéshozók szimbolikus formára épített politikai viselkedése, magatartása, amely látványos anyagi természetű elemek révén fejezi ki magát, közvetíti üzenetét. Megjegyzendő, hogy az üzenet demonstratív (nem dialogikus), egyirányú, és a politikus hatalmát prezentálja, mutatja fel nyers formában. (Ebben a tekintetben jellege J. Habermas reprezentatív nyilvánosság típusához áll legközelebb). Valójában semmit sem akar „mondani”, „üzenni”, inkább érzékelteti azt a megkérdőjelezhetetlen tényt, miszerint „nálam van a hatalom és kész”.
A megnevezés a Louis Vuitton táska nevéből származik. Ez vált ikonikus jelévé, hiszen a vuittonizmus lényegét jól fejezi ki az a hivalkodó fogyasztás, ami nem kifinomult ugyan, de látványos lévén jól érzékelteti a „nép előtt” a nyers, legitimációra igényt sem tartó hatalmat. Jól érzékelteti azt a határvonalat, ami a „minket” – akiknek van LV táskánk – és a „tőlük” – akinek nincsen és vélhetően nem is lesz LV táskájuk – között van. Világosan disztingvál a vuittonista vezetők és a szerencsétlen vezetettek között.
A vuittonizmusnak még két másik elengedhetetlen konstitutív kelléke van: az egyik a Rolex karóra, a másik pedig (egyre inkább) a Montblanc Meisterstück 149 töltőtoll.
Mi a közös ezekben? Talán a toll kivételével az első két kellék tipikusan az újgazdagok kedvelt fogyasztási cikke: látványosak, azonnal felismerhetőek és kellőképpen drágák is, hogy „csodálni” lehessen. De egyik sem a visszafogott és kifinomult ízlésnek megfelelő csúcsminőség (mint mondjuk a Hermes Birkin táska és a Breguet óra, mint két lehetséges ellenpélda), éppen ezért vált a helyét és identitását kereső politikussá lett újgazdagok jegyévé, akiknek folyamatos fel- és elismerésre van szükségük, akik szubsztantív és konzisztens üzenethiányban vannak.
Nem a legjobb ízlésnek megfelelő tárgyak,
sem a LV, sem pedig a Rolex – a társadalmilag helyes ízlést szocializálni, tanulni kell, de a megfelelő „kód”, habitus elsajátítása a vuittonisták esetében sajnos hiányzik. (Azt gondolom, sokan tudnának kormányülésre kivágott ruhában betipegő és LV táskát cipelő, vagy tévéstúdióban kizárólag a fehér csillaggal kifelé tollforgató politikust megnevezni).
A vuittonista politikusnak valójában nincsen világos politikai ideológiája, tudatos eszmerendszere, világos üzenete. Ő maga áll ezek helyett: tárgyak révén társadalmi státusát kommunikálja, személye a politikai hatalmának “megszemélyesítése”. Az LV és hasonlók által a politikai test fizikálisan látható és láttatott, érzékelhető és érzékeltetett itt és most-jára vonatkozó re-prezentációja a vuittonizmus. A vuittonista politikus csupán arra törekszik, hogy a nép színe előtt megjelenítse magát, a politikai testként értelmezett hatalom birtokosát bemutatva.
Mindez azért van, mert az „infotainment” és a „mean is the message” korszakban a szórakozni vágyó választók tetemes része igazából igényli a vuittonizmust!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!