A SZABAD KARÁCSONY UTÁN
Nosztalgia a javából, vagy huszonegy év után minden másképpen látszik?
Péter László utolsó frissítés: 14:07 GMT +2, 2011. január 3.Az év második felében lassan, de biztosan fordult a nagyközönség figyelme a kommunizmus és a Ceauşescu házaspár irányába.
Mindezt a félreértett Ujica film követte, majd az apologizáló kurzus Păunescu halála és temetése közepette tetőzött. Nemrégiben kihantolták, illetve újratemették a diktátor házaspárt; de a Cartianu könyvek is hozzájárultak a fokozódó „figyelemhez”.
Most pedig itt van ez az IRES mérés, okosan a Forradalom évfordulójára időzítve. Amiből kiderül néhány dolog: többek között, hogy a hazai felnőtt népesség negyvenöt százaléka szerint most jobban élnénk, ha nem lett volna forradalom (amit főleg szovjet beavatkozással elkövetett államcsínynek tekintenek); hogy hatvan százalék sajnálja a diktátorok kivégzését; hogy hatvanegy százalékuk úgy ítéli meg, rosszabbul él, most, mint 1989 decemberében;, hogy ötvenegy százalékuk a rendszerváltás vesztesének tekinti magát. Furcsa eredmények? Talán, de azért árnyaltabb a kép.
Jelen írásban ezen árnyalatok közül csak néhányra fogunk reflektálni. De lássuk ezeket!
Egyfelől, a fenti számok véleményeket tükröznek. A múltra vonatkozó véleményeket mindég a jelenlegi helyzet határozza meg. Jelen esetben a tél által fokozott súlyos gazdasági és morális válság (az emberek elveszítették bizalmukat a fennálló rendben, és nem találnak elégséges motivációt a mindennapi cselekvéseik végzésére). A múlt ebben a kontextusban a kiszámítható és biztosnak tekintett napi rutint (értsd cselekvéseket) jelenti. Innen a nosztalgia – jelenleg minden bizonytalannak tekintett (ezért mondja a döntő többség az összes mérésben, hogy a ország rossz irányba megy).
Aztán, a múlt egy idő után megszépül – csak az marad meg, ami kellemes. Ez egy olyan folyamat, amit a mélylélektan kellően teoretizált. Így aztán megvannak az alapok a nosztalgiára, amit, még egyszer, a válság erősen felerősít.
Aztán, a megkérdezett népesség két részre oszlik. Azok, akik ténylegesen éltek a múlt rendszerben, és azok, akiknek semmilyen konkrét tapasztalatuk sincsen arról, hogy mit jelent egy totalitárius rendszerben élni. A közvélemény-szakma az előbbieket kompetens véleményalkotóknak, az utóbbiakat pedig a vélt többséghez való konformálódóknak nevezi. Magyarán, érdekes megnézni, hogy ezen két népességen belül mekkora a „nosztalgia” mértéke, és ezek milyen módon határozzák meg a jelenlegi mindennapi cselekvéseket és preferenciákat (kiemelten a törvényhez való viszonyulást és a politikai preferenciákat). Az igazi baj ott kezdődik, amikor az utóbbiak kezdenek „vágyódni” a diktatúra után. A folyamat pedig a számok szerint már elkezdődött.
Összességében elmondható, hogy a nosztalgia-hullám növekvőben van, lassan egy reális társadalmi problémával állunk szemben: a jelenlegi politikai rendszer legitimációs deficitje ezzel az új elemmel bővül.
Aminek az a következménye, hogy a társadalom egyre szélesebb szegmense (lassan a többség) megengedő lesz, vagy egyenesen más egy autoriter, rendpárti rendszer irányába! Huszonegy évvel a „Szabad Karácsony” után ...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!