TÜNTETŐELJÁRÁS
Kicsordult türelem, avagy a puliszka tesztje
Péter László utolsó frissítés: 10:45 GMT +2, 2012. január 19.Az elégedetlenek tüntetnek, a focihuligánok a zavarosban halásznak, a csendőrök seriffest játszanak, a média katasztrófát sugall, és mindeközben a SMURD rendesen végzi a dolgát.
a mögöttes, felszín alatti folyamatok nem újszerűek.
Egy olyan helyzetben, ahol hónapok óta a népesség közel kilencven százaléka úgy gondolja, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, ahol a vezetőkbe (és a politikai osztályba) vetett hit alig éri el a tizenöt százalékot, ahol tíz emberből nyolc szerint embertársainkban nem lehet megbízni, ahol minden ötödik ember szegény, ott előbb-utóbb nagy baj lesz. Szociológia közhely, hogy minden latens társadalmi feszültség, ha elér egy kritikus küszöböt, akkor már csak egy “szikra”, egy “alkalom” kell, hogy az felszínre kerüljön, rosszabb esetben kirobbanjon. Az Arafat-ügy ilyen szikra volt.
Az átlagos állampolgár három fő ponton érintkezik az állammal: a bármilyen hivatal, az iskola és az egészségügy révén. Ezek közül az egészségügy a legproblémásabb, mert oda eleve súlyos bajokkal, mint beteg kerül oda az ember - tehát erre a legérzékenyebb is. A SMURD népszerű, mert életeket ment, az egyszerű kisember életét, olykor extrém körülmények között, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül. Arafat is népszerű, mert láthatóan kemény munkával, tudással és kitartással jutott el oda, hogy az általa alapított szervezet hivatásszerűen és önfeláldozóan életeket menthessen. Népszerű, mert a megmentett rokonoknak sok rokona és ismerőse van, akik mind a hiteles és megbízható személyt látták benne. Ez a típus teljes kontrasztban áll az opportunista, haszonleső politikus képével. Az elnök-orvos “párharcában” a tömegek azonnal az állam-kisember,
a “mi” és “ők” közelharcát fedezték fel
(és amiben mindég a “mi” veszít); így az ideális szikrát jelentette.
A tüntetések igazából nem Arafatról, és nem is az egészségügyről szólnak: azok kvázi-spontán érzelmi-affektív kitörések, a válság és a válságellenes intézkedések mellékhatásai nyomán elterebélyesedett legitimációs és morális válság miatt megjelent bizonytalanság és frusztráció, düh kifejeződései. Pillanatnyilag ez abban is látszik, hogy konkrét kérések nincsenek, az államfő menesztésén kívül. A későbbiekben azonban - ha a tüntetés-sorozat folytatódik - már várható a kérések kikristályosodása, olyan formális hordozók színre lépése (szervezetek, pártok), akik ezeket becsatornázzák, a döntéshozók fele a kéréseket az intézményes pályákon megfogalmazzák. De - egyelőre - a tüntetések estéről-estére megismétlődő panaszok kifejezései.
Hamis az a felvetés - politikusoknak egyenesen csapda -, hogy a tüntetők relatíve kevesen vannak. Nem mennyiségi kérdés, hogy adott döntés igazságos-e vagy sem (kisebbségi kérdésekben sohasem lehetne dűlőre jutni, ha csak mennyiségi szempontokat tartanánk szem előtt). Aztán, fontos eleme az egyenletnek a kifejezett vélemények intenzitása: jelen esetben egy helyen kevesen, de ugyanakkor sok városban, különféle emberek indulatosan panaszolják el bajaikat a főtereken, a jelek szerint kitartóan és konzekvensen.
Bajaikat a jelen pillanatban nem lehet orvosolni.
Válság van, az erőforrások végesek, a döntéshozók kompetenciája és társadalmi felelősségérzete mintha elillanóban lenne. De meg kell őket hallgatni, az elesett emberekkel érzékeltetni kell, az ő bajaik a mi bajaink is.
A címkézések, a lekezelések ideje már lejárt: a fordulópont még hátravan. És egyáltalán nem mindegy, hogy a puliszka fog-e robbanni, vagy végre elkezdődik valamiféle felelősebb konszenzus-keresés.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!