2018. november 18. vasárnapJenő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
peter.transindex.ro

MINDIG LEHET ROSSZABB

No School, No Job, No Problem? Érettségi 2.0

Péter László utolsó frissítés: 09:45 GMT +2, 2012. július 11.

Az optimistáknak lett igaza: sikerült alulmúlni a tavalyi érettségi eredményeket, bár akkor többen siránkoztak, miszerint “ennél rosszabb már nem lehet”. Dehogynem!


Mindig lehet rosszabb: most hozzávetőlegesen másfél százalékkal többen buktak meg, mint egy évvel ezelőtt.

A jelenlegi eredményekkel a legfőbb baj az, hogy időközben semmi érdemleges nem történt. Más szavakkal, a társadalom egyszerűen lenyelte, majd szépen elfeledte a 2011-es kudarcot, azt remélve, hogy “majd csak lesz valahogy”.

Első látásra sem lett, ezt a sikertelen vizsgázók tömegei és közvetlen hozzátartozóik a saját bőrükön érzik. Nem lettek motiváltabbak a diákok, jobban felszereltebbek az iskolák, határozottabbak a szülők, megértőbbek a vizsgáztatók, homályosabbak a kamerák, könnyebbek a tételek és elnézőbbek a javítók. De hirtelen lett 100 000 munkanélkülink, hogy valami “pozitívat” is mondjunk...

Szociológusok gyakran mondogatják, ha valami tömeges jelenség, akkor azért elsősorban a társadalom a felelős (bár az egyéni felelősségek sem elhanyagolhatóak, ezek másodlagosak). De ne feledjük, a társadalom mi vagyunk, tanárostul, diákostul, felügyelő-kamera kereskedőstül!

Az okok egy része változatlan, ezért ezekre most nem térünk vissza (lásd tavalyi írásunkat). Inkább vessünk egy pillantást azokra az elemekre, amelyek pillanatnyilag a legszembetűnőbbek.


Először, felelős a társadalom,

mert míg a tavalyi fiaskó “váratlanul esett meg”, addig a mostani kudarc már várható volt, de ennek ellenére a társadalmi vita elmaradt. Az oktatatás-politikusok, a munkaerő-piaci szereplők, a szindikátusok és diákképviseletek, a szülők közötti egyeztető tárgyalásnak még az ötlete sem merült fel. Miről kellett volna egyáltalán tárgyalni? Hát az érettségi társadalmi funkciójáról, a differenciált érettségi (esetleges) bevezetésének szükségességéről, a pontos menetrendről, az elvárásokról, a tételek megoldásainak standardizálásáról, egy informálási kampány lehetőségéről - többek között.

Aztán, az iskola és a család közötti kapcsolat és szerepmegosztás évek óta diszfunkcionális, helyenként anómikus. Ez a kapcsolat vagy nem létezik (egyre kevesebb szülő áll organikus, partneri viszonyban az iskolával, magyarán nem, vagy alig érdeklődik a gyermeke iskolai teljesítménye felől), vagy pedig aszimmetrikus a szülő javára.

Több esetben tipikus, hogy a szülő immáron az “oktatáshoz is ért”, az iskolai szereplőket illegitimnek tekinti, amit rendszerint a jobb anyagi helyzetével támaszt alá. Viccesen azt is mondhatnánk, hogy már nem csak a politikához és a focihoz, de újabban az oktatáshoz is jobban értenek egyesek. Tény - ezt kutatások igazolják -, hogy az egyensúly hiánya jellemzi az iskola-család viszonyát (természetesen nem mindenhol és nem minden esetben, de ez kitapintható jelenség).


Továbbá, a gazdasági nehézségek,

a politika cselekvés-képtelenségének érzete tovább erodálta azokat a mechanizmusokat, amelyek a fennálló szabályok betartására ösztökélnek: a morális válság a diákság között is érezteti hatását. Egyre többen érzik úgy - akárcsak a felnőtt lakosság válság-sújtotta része -, hogy a szabályokat nem érdemes betartani, a normakövetés egyéni szinten nem kifizetődő, a tanulás nem teremti meg a társadalmi előremenetel feltételeit.

Ezt az érzetet nem csak a média által promovált ál-sztárok és önjelölt self-made-man-ek tucatjai erősítik, hanem a politikai elit exponált tagjainak smekker magatartása is (lásd plagizálás, trasszeizmus) kiemel, megerősít.

Az érettségiző diákok jó részére jellemző ún. nem realisztikus percepció (ez egy szociálpszichológiai jellegű “optikai csalódás”) is megtette negatív hatását. A diákok a kortárs csoporton belül úgy tekintenek önmagukra, mintha az átlagostól a szó pozitív értelmében egy kicsit eltérnének, és akivel


a jónak, illetve a rossznak tekintett események más eséllyel következhetnek be.

Mivel a osztálytársi kapcsolatokra ráépülő kapcsolatok homogének, a nem realisztikus percepció következtében a bukás bekövetkezésének a reális esélyét alulbecsülik, míg az átmenésre nagyobb esélyt látnak. Ugyanis az összemérhető tudásúak egymással barátkoznak, tehát felkészültségi fokukat is egymáshoz, nem pedig az ideálishoz, vagy a más (“tanulósabb”) baráti csoportok tagjaihoz viszonyítják...

Az idei eredmények véleményem szerint két fő tanulsággal szolgálnak. Az egyik: le kell számolni azzal, hogy mindenkinek érettségiznie kell, hogy az érettségi oklevél amolyan “közjó”, ami mindenki által megszerezhető (kiváltképpen nem könnyen). Az nagykorúsítási diploma szűkös erőforrás, amiért egyénileg kell megküzdeni, a kedvezőtlen, helyenként igazságtalan feltételek ellenére is. A másik: a kérdésről való össztársadalmi vita már nem elodázható.

Kiderül, ezen a vizsgán átmegy-e a hazai társadalom...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!